Harmincötödik fejezet

Miután visszatértünk a Khuiumin-4-re, Caet és én váltottunk egymással néhány szót. Pontosabban nem szavakat, ám a sérüléseink két héten belül begyógyultak, és a bal szemem alatt keletkezett sebhelyet csak akkor lehetett észrevenni, ha lebarnultam. Ugyanakkor - még mielőtt az összecsapásunk nyomai eltűntek volna - Caet és a Rock-osztag életben maradt tagjai megszavazták, hogy én legyek egy új, hármas raj parancsnoka. Kech segített kiválasztani az alám rendelt pilótákat, Caet pedig átkerült az elsőbe, hogy betöltse Rock Négyes megürült helyét.

A következő hónap folyamán rengeteg időt töltöttem az újoncaimmal, hogy alaposan kiképezzem őket. Számtalanszor végigcsináltattam velük ugyanazt a rutint, amelyet a Zsivány-osztagba újonnan érkező pilótákkal is sokszor elvégeztettem, de közben mindvégig úgy éreztem, hogy a Rock-osztag a sötét oldala mindannak, amit a Zsiványoknál megtapasztaltam. Fegyelem tekintetében a Khuiumin- 4-hez képest a Yavin-4 olyannak tűnt, mint a Lusankya. Megtanítani valamire a másnapos vagy éppen félrészeg pilótákat olyan volt, mintha egy rankort akartam volna megtanítani énekelni és táncolni - sőt a rankor hozzáállása alighanem valamivel jobb lett volna. Az osztagomba került pilóták szilárdan hitték, hogy kiválóan repülnek, és miközben valóban ügyesen bántak a gépekkel, nem érték el azt a szintet, amit én szerettem volna. Én feleltem értük, én feleltem az életükért, továbbá nem óhajtottam harcba indulni képzetlen pilótákkal, akik hamar meghalnak és magamra hagynak.

A csapat legjobbjának Timmsert tartottam, egy magas, karcsú nőt, aki majdnem kopaszra vágva és szinte fehérre szőkítve hordta a haját. A türelme körülbelül olyan rövid volt, mint a haja, és kötekedő természetének köszönhetően ő robbantott ki jó néhány kocsmai verekedést, amikor is beballagott a Warrenbe, ahol általában a Red Nova és a Riistar’s Raiders csapatok rendeztek hajnalig tartó ivászatokat. Ezek a társaságok, illetve a Túlélők a legkevésbé sem rajongtak egymásért, és a feszültséget nem enyhítette a tény, hogy régebben maga Timmser is a Raider-osztaghoz tartozott. Viszont a Trivadászában ülve kiválóan érzékelte, hogy mi zajlik körülötte, és bámulatos módon értett ahhoz, hogy gyorsan mozgó célra, távoli lövésekkel érjen el találatot.

A Túlélők között az első hónapok során az időm java részét Vlarnyában, a felszínhez ragadva töltöttem, ami körülbelül annyira volt izgalmas, mint amilyen izgalmasnak tűnik. A pilóták a nappali forróság elől általában a pincekocsmákban kerestek menedéket, amelyek az osztagok nem hivatalos otthonaiként szolgáltak. A Túlélők főleg a Crash nevezetű intézményben lógtak. Ennek söntését sajátosan és eléggé hátborzongató módon díszítették fel: a pilóták idehozták ide a találataik vagy a kényszerleszállásaik nyomán keletkezett roncsok kisebb-nagyobb darabjait, amiket aztán felakasztották a falakra és a mennyezetre. Páncélüvegek vagy quadanium-ötvözetből készült alkatrészek szilánkjai lógtak mindenfelé, és a pocsék megvilágításnak köszönhetően navigációs akadályt jelentettek még a hozzám hasonlóan alacsony embereknek is. Timmsernek egy alkalommal sikerült beszereznie egy szép hosszú sebet a homlokára, mielőtt rájött, hogy figyelnie kell, miközben átküzdi magát a roncslabirintuson.

Rendszeresen betértem a Crash-be, de a szabadidőm java részében inkább Vlarnya utcáin bolyongtam. A Röpdén kívül - a helyiek ragasztották rá ezt a nevet a pilóták által megszállt negyedre - Vlarnya nagyjából úgy festett, mint az összes többi jelentéktelen városka, amely az űrkikötőjében lebonyolódó kereskedelemtől függött. A környező mezőkön elegendő gabona és zöldségféle termett ahhoz, hogy az élelmiszerárak elviselhetőek maradjanak. A városban nem létezett helyi ipar - a kocsmák és játékbarlangok aligha tartoznának bele ebbe a fogalomba -, leszámítva egyetlen sörfőzdét, ami viszont egész jó minőségű lominsört termelt. Sőt annyira jót, hogy a Vlarnyában székelő hét kalózcsapat vezérei repüléstilalmi övezetnek nyilvánították a gyár feletti légteret - de még a földeket is, amelyiken az alapanyagokat termesztették nehogy egy légibaleset során megsemmisüljön.

Éjszakánként, amikor a levegő hűlni kezdett, és az ikerholdak felkeltek, szívesen sétálgattam az utcákon, amelyeket kellemes, kisvárosi hangulat lengett be. Míg az űrkikötőt a birodalmi előírások és mércék szerint építették, magát a várost a helyi kőművesek és munkások teremtették, java részben természetes anyagok felhasználásával. A mindkét oldalukon barátságos hangulatú házakkal kísért keskeny utcák szeszélyesen kanyarogtak, és kisebbfajta terekbe torkolltak, amelyek közepén egy-egy szökőkút működött. A közvilágítás hiánya miatt a sikátorokban teljes sötétség uralkodott napnyugta Után, viszont Vlarnyában még így sem leselkedtek veszélyek a járókelőre, hacsak nem téved be a Röpdébe.

Caet Shrovl néha elkísért ezekre a sétákra. Rendkívüli fényérzékenysége miatt, ha nappal kimerészkedett a szabadba, az egész testét eltakaró köpenyt vett magára, és olyan sötét napszemüveget viselt, ami még a déli verőfényt is a világűr feketeségévé változtatta. Jóllehet nagyon zárkózott volt, egy alkalommal elmesélte, hogy a Birodalom a hibás az ő albínó mivoltáért, mivel a birodalmi tudósok különféle kísérleteket hajtottak végre az anyján. És mert a Túlélőkről széles körben elterjedt, hogy gyűlölik a Birodalmat, beállt közéjük, és elviselte az életet a Gourkrus-on, mert így néha lehetősége nyílt visszavágni a sérelmeiért.

Azt is megtudtam tőle, hogy Remart Sasyrut hogyan szavazták ki az egységből, és be a Bolt-osztagba. Caet és én a Crash egyik sötét sarkában ültünk, és a legutóbbi gyakorlórepülés teljesítményadatait vetettük össze, amikor Remart elindult az asztalunk felé. Lassú, céltudatos léptekkel közeledett, a csípőjét és a vállát lassan forgatva. Kimondottan peckesen, vagy inkább kihívóan lépdelt - azt akarta, hogy mindenki észrevegye őt, és mindenki tudja, hogy a kiszemelt préda felé tart. Szürke egyennadrágot viselt, fekete csizmát, valamint ujjatlan trikót, amely legalább négy számmal volt kisebb a kelleténél, hogy teljesen ráfeszüljön a felsőtestére, és közszemlére tegye minden egyes izmát és bordáját

A közelünkbe érve fagyosan rám mosolygott, és Caet felé biccentve megkérdezte:

- Mi van, vele jársz kocsmába? Vigyázz, nehogy elkapd a bolháit!

Belekortyoltam a sörömbe, majd felnéztem a hadnagyra.

- Hát ez érdekes - mormoltam a fejemet ingatva -, Caet azt mondja, nem zaklatják élősködők, mióta téged kirúgtak az osztagból. Véletlen egybeesés lenne? Kötve hiszem...

Remart meglepetten meredt rám. Gúnyos figyelmeztetésével Caetet akarta megsérteni, de én hárítottam. Érzékeltem, hogy a farkasnő bensőjében feltámad a harag, de a félelem is, ám ennek okáról mit sem tudtam. Azt viszont hamar eldöntöttem, hogy nincs szüksége arra, hogy tovább ingereljék, és ezt módomban állt megakadályozni!

Hátrébb csúsztam a székkel, szándékosan hangosan, hogy mindenki énrám figyeljen, és fennhangon megkérdeztem:

- Mi a gond Sasyru? Elsütsz egy szellemes megjegyzést, de nem tudsz megbirkózni a riposzttal? Vagy nem értetted a válaszomat? Akkor hadd magyarázzam meg. Caetet nem háborgatja semmiféle élősködő, mióta te elhagytad a Rock-osztagot. Ez véleményem szerint azt jelenti, hogy te élősködőket hordozol. Vagy pedig azt, hogy te magad vagy az. Így már elég világosan fejeztem ki magam?

Remart első döbbenetében nagyot nézett, de gyorsan összeszedte magát, és kesztyűs kezét a csípőjére rakva felröhögött.

- Engedj megszólalni egy koréliait - mondta aztán és hamarosan kiböki azt, amit nem is akart!

Felálltam, és megvetően mosolyogva átvettem a szót:

- Ennyi? Hol marad az, hogy a koréliaiak nem törődnek az esélyekkel, így aztán sosem veszik észre, hogy már vesztettek? Hát az, hogy a leghíresebb koréliait azért hívják „Soló”-nak, mert egyetlen koréliai sem bízik meg egy másikban? Vannak még effajta, a legkevésbé sem eredeti, a Birodalomnál is öregebb vicceid? Óh, igen, ez hogy tetszik: Leia Organa azért állt össze egy koréliaival, mert az Alderaan pusztulása után már nem veszíthetett, semmit? - Kiléptem az asztal mögül, és folytattam: - Na, és ez: hány koréliai cserél ki egy lámpát? - A szomszédos asztalnál ülő Timmserre pillantottam, és miután ő csak rántott egyet a vállán, megadtam a választ a saját kérdésemre: - Hát egy sem! Szeretnek sötétben lenni, mert úgy í senki sem látja, hogy csalnak szabakkozás közben!

Erre már felnevettek néhányan a környező asztaloknál, sőt Caet is kezdett megnyugodni. Ismét a hadnagy felé fordultam, és nekiszegeztem a következő kérdést:

- És azt tudod, hogy miért hagyják a koréliaiak, hogy elkapják és a Kesselre küldjék őket?

- Mert ennyire ostobák?- kérdezett vissza a szemét résnyire vonva Remart.

- Nem, hanem azért, mert hiányzik nekik a családjuk! - feleltem, és pattintottam egyet az ujjaimmal. - Kapcsolj rá, Remart, ennél biztos gyorsabb vagy! Egy koréliai vett egy neket házi kedvencnek, de az olyan buta volt, hogy folyton nekifutott a falnak. A gazdája hogyan nevezte el?

A fickó megrázta a fejét, és várakozva nézett rám.

- Hát Remartnak - mondtam, és léptem egyet előre -, mert ennél ostobább nevet nem tudott kitalálni.

Az Erő jóvoltából pontosan tudtam, hová fog érkezni Remart ökle, még mielőtt ő elindította volna. Kissé jobbra fordultam, és oldalra billentettem a fejemet, hogy az ütés ne a teljes erejével érjen célba. Persze, így is megéreztem, az állkapcsom alaposan elzsibbadt, de nem zuhantam a padlóra, ahogyan Sasyru szerette volna.

Lassan visszafordítottam felé az arcomat, és rámosolyogtam.

- A Császár fekete csontjaira mondom, úgy ütsz, mint egy chadra-fan. De most még nem jelentem. - Megvetően legyintettem, azzal sarkon fordultam, és elindultam vissza, az asztalom felé. - Most menj el innen, aztán majd akkor gyere vissza, ha megtanultál rendesen ütni!

Érzékeltem, hogy a hadnagy mozgásba lendül, mire megpördültem, és tettem felé egy oldalazó lépést, pontosan a támadása irányába, és a jobbomat előrelökve, mérsékelt erővel torkon ütöttem őt kimerevített ujjaimmal. Sasyru fuldokolva köhögött, hátratántorodott, és csak komoly erőfeszítések árán tudott talpon maradni. Hátrált még néhány lépést, aztán megtámaszkodott egy asztalon, amely körül három-négy Bolt-pilóta üldögélt. Elégedetten állapítottam meg, hogy ezek a fickók tétovázás nélkül elhúzódtak tőle.

Ekkor rászegeztem a mutatóujjamat, és fennhangon odaszóltam neki:

- Az előbb adtam neked egy lehetőséget: hagytam, hogy megüss! Ez volt az első és az utolsó alkalom. Hagyj békén, és a Rock-osztag többi tagját is! Már nem tartozol a csapathoz, úgyhogy semmi közöd hozzánk. Ha bármit mondasz az alárendeltjeimnek, azt leszámítva, amikor engedélyt kérsz tőlük, hogy eléjük tolhasd azt az undok képedet, én leszek az, aki elszámoltat érte. Felfogtad? - A választ meg sem várva ránéztem a többi Bolt-pilótára, és folytattam - Tüntessétek el innen ezt az alakot! A számlátokat rendezem. És mondjátok meg Gurtt kapitánynak, hogy ha beszélni akar velem erről az ügyről, készségesen állok rendelkezésére.

Visszahúztam székemet az eredeti helyére, és rátelepedtem. Felkaptam a korsómat, ittam pár kortyot, aztán a sört a szám előtt tartva Caetre pillantottam.

- Remélem, nem érzed úgy, hogy szégyenbe hoztalak - dörmögtem neki fojtott hangon. - Tudom, hogy te is el tudtad volna intézni!

Az albínó shistavanen megrázta a fejét, és az egyik fülét felém fordítva válaszolt:

- Te lovagias... Én hálás...

Észrevettem, hogy az asztalon sekély vájatok futnak végig ott, ahol Caet az imént végighúzta a körmeit a kemény plasztiklapon.

- Régi ellenség - mormolta az előzőnél is halkabban. - Sosem tudja, hol a határ.

Bólintottam, és ismét belekortyoltam a sörömbe, mert az imént eléggé kiszáradt a szám és a torkom, majd megjegyeztem:

- Csodálom, hogy beszavaztátok őt a Boltok közé.

- Nem ölhettük meg, ezért így szabadultunk meg tőle - felelte Caet, és miután figyelmesen tanulmányozta az arcomat, tovább magyarázott: - Erőszakos volt, és folyton kötekedett. Kech tartott tőle. Remart hírnevet akart, pénzt és hatalmat. Jó pilóta, ezért életben maradt. Elég jó ahhoz, hogy beférjen a Boltok közé, így aztán odaküldtük.

Az asztalra tettem a korsómat, és kijelentettem:

- Nyilván azért jött vissza ide, hogy téged piszkáljon, mert a Boltok nem bírják a bohóckodását. De miért téged szemelt ki?

Caet az asztalra szegezte a tekintetét, és halk mordulások törtek elő a torkából.

- Rendben, nem kell tudnom róla - mondtam sietve, és megadásom jeléül feltartottam a bal kezemet.

- Sétáljunk egyet - javasolta Caet, azzal felállt, és a vállára terítette tette a köpenyét

- Ahogy óhajtod - válaszoltam, és gyorsan megittam a sörömet, majd odamentem Timmserhez, leraktam elé néhány találomra előhúzott kreditlapot, és megkértem őt: - Légy szíves, fizesd ki a számlámat, a Boltok számláját, meg egy kört az összes Rocknak, rendben?

- Vettem - felelte biccentve Timmser, és rám vigyorogva hozzátette: - Szép munka volt, Jen!

- Ne próbáld utánam csinálni! - feleltem a nőre kacsintva. - És a hármas raj a kiképzőközpontban legyen hajnalban! A visszajárót megtarthatod.

Caet és én kiballagtunk a hűvös éjszakába. Céltalanul bolyongtunk, noha a gyomrom mind hangosabban korogva figyelmeztetett, hogy ideje lenne enni valamit.

- Egész kellemes idekint, nem igaz? - mormoltam fojtott hangon.

Caet bólintott, felnézett az ikerholdak kettős sarlójára, és szintén halkan felelt:

- Békés. Néha kell egy kis békesség.

- Remélem, egy napon több helyen lesz béke a Galaxisban, mint háború - jegyeztem meg a holdakat bámulva.

- Ha erről álmodozol, rossz helyen vagy - állapította meg Caet, és az összes fogát felvillantva vigyorgott rám, - Remart sosem fog békén hagyni.

- Alattomos a fiú, és a lelke mélyén gyáva is - vélekedtem a vállamat vonogatva. - De én nem aggódom miatta.

- Azért jött hozzám, mert a múltban egyszer már összetört engem - vallotta be váratlanul Caet, és ismét hallgatásba burkolózott, mintha elhasználta volna a napi szókvótáját

Perceken keresztül néma csendben sétáltunk. Nem próbáltam faggatózni, mert éreztem, hogy Caet úgysem mondana semmit. Úgy viselkedett, mintha a vallomás kemény megpróbáltatást jelentett volna számára, és emiatt most pihennie kellene.

Néhány sarokkal odébb rátértünk egy kanyargós, enyhén lejtős utcára, amelyen haladva egyre távolodtunk a Röpdétől, és Caet ekkor ismét megszólalt:

- Elbűvölt engem. Barátok lettünk. Ott ült velem a sötétben. Nem bírt rá a beszédre úgy, ahogyan te. Ő lassan furakodott be.

- Mit akart? - érdeklődtem a homlokomat ráncolva.

- Birtokolni. Én nem tartozom senkihez. Elszigetelődtem.

- A fényérzékenységed miatt?

- Részben igen. Részben a neveltetésem miatt - magyarázta Caet.

- Az anyám volt az egyetlen shistavanen, akit fiatal koromban is» mertem. - Elhallgatott néhány pillanatra, talán a megfelelő szavakat kereste, majd ismét nekilendült: - Amikor átköltöztünk az Uvena - 3-ra, ő otthon volt. Én új helyen. Rossz volt a szagom, érted?

- Különböztél másoktól - válaszoltam lassan bólogatva. - A céltáblájuk lettél. Folyton kötekedtek veled. - Óvatosan kinyújtottam felé a bal karomat, és rátettem a vállára. - Aztán elmesélted mindezt Remartnak, ő pedig felhasználta ellened. Jól mondom?

- Hamis barát. Követelőzött - felelte Caet, és érzékeltem, hogy a lelkében ismét mozgolódni kezd a nyugtalanság, de gyorsan elfojtotta. - Végül elutasítottam. Összevert. Elég csúnyán. Fájdalmaim voltak és féltem. Örültem, amikor kiszavaztam a csapatból.

Finoman megszorítottam a vállát, és közöltem vele:

- A titkod jó helyen van nálam.

- Tudom... - suttogta, és amikor felém fordult, megláttam a szemében az ikerholdak apró tükörképét. - Te is elrejted a bánatodat! Neked is vannak titkaid.

- Ezt meg honnan veszed? - kérdeztem meglepetten pislogva. -Shistavanen vagyok. Tudok olvasni a jelekből - válaszolta, és végre elmosolyodott. - Egyedül járkálsz. Ritkán mész kocsmába, nem keresed mások társaságát. Csak annyit iszol, amennyi ahhoz kell, hogy a többiek ne nézzenek ki maguk közül.

- Esküszöm, egy nyomozó veszett el benned - vágtam vissza vigyorogva. - Na, és miért is volnék bánatos?

- Elvitték tőled a szerelmedet - felelte gondolkodás nélkül Caet. - Te pedig meg akarod találni vagy ki akarod szabadítani.

A határozott állítás hallatán úgy meghökkentem, hogy a lélegzetem is elállt.

- Tényleg értesz, a jelekhez - nyögtem ki aztán, amikor ismét kaptam levegőt.

- Szóval, érdekelne, hogy mit keresel itt? - kérdezte Caet és kétszer egymás után beleszimatolt a levegőbe. - A szerelmed aligha Invid.

Megráztam a fejemet, és fontolóra vettem, hogy mennyit árulhatok el az igazságból anélkül, hogy kockára tenném az egész küldetésemet. Gyorsan összeállítottam magamban egy hihető történetet, amibe beleszőttem a valóságot is.

- A szerelmem unokahúga irányítja a Tinta Társaságot, és kijelentette, hogy ha mi ketten nem szakítunk, akkor ő kizárja a szerelmem egész családját a Tinta-vagyonból. Ez a hölgy jobban undorodik tőlem, mint egy hordó huttnyáltól, és szentül hiszi, hogy csakis a vagyonukra fáj a fogam. Meg akarom semmisíteni a Tintákat, és úgy gondoltam, hogy akkor van erre a legtöbb esélyem, ha beállok az Invidek közé. Azt akarom, hogy tudják: én hoztam rájuk a pusztulást, és azt akarom, hogy minden pénzük az enyém legyen, amikor elhozom a szerelmemet az addigra már elszegényedett családjától.

Caet ismét szimatolt, éles hangon vakkantott egyet, és kijelentette:

- A bolondok a szerelemért harcolnak, a bölcsek pénzért.

- Azt hiszem, ezt meg kell köszönnöm...

- Merész terv. Ahhoz, hogy megvalósítsd, Igazi Invidnek kell lenned.

Ebben a pillanatban ételszag csapta meg az orromat, amely valahonnan előlünk eredt.

- Mit értesz Igazi Invid alatt? - érdeklődtem az utca mentén sorakozó házakat figyelve.

- Az Invidious személyzetét - felelte Caet, és felzárkózott mellém. - Kétféle módon kerülhetsz oda. Egy, hogy harc közben kiérdemled.

- Azt el lehet intézni.

- A Rock-osztag tagjaként soha. Rólunk nem vesznek tudomást. A Boltokról igen - fejtegette Caet, majd felmordult, és hozzátette: - Van rá mód, hogy bekerülj közéjük.

- Remélem is - dörmögtem -, és mi a másik módszer?

- Ágyszolgálat - közölte kurtán, és sejtelmesen vigyorogva a farkasnő.

- Ezt nem értem - válaszoltam a fejemet csóválva.

Caet hirtelen megragadta az államat, aztán a fejemet jobbra és balra fordítva alaposan szemügyre vette az ábrázatomat, végül biccentett, és kijelentette:

- Egy-két kisebb sebhely. Valószínűleg megfelelsz.

- Még mindig nem értem...

Caet derűsen vakkantott, és végre megadta a választ:

- Tavira admirális nagykanállal eszi a férfiakat. Hát, így is lehet belőled Igazi Invid.

Bólintottam, mire ő elengedte az államat. Tudtam, hogy Mirax megtalálásához ez lesz az utolsó lépés: ha bekerülök az Invidious- ra, és csatlakozom az Igazi Invidekhez. A személyzet tagjaként megtudom majd, hogy hol állomásozik a csillagromboló két támadni között. És tudtam, hogy azon a helyen fogom megtalálni a feleségemet. Abban fikarcnyit sem kételkedtem, hogy bármire kész vagyok annak érdekében, hogy eljussak hozzá és megmentsem őt.

- Akkor most üljünk be oda - mondtam Caetnek a ínycsiklandó illatok forrása, a barátságos kisvendéglő felé mutatva -, és mialatt eszünk, meséld el nekem, hogyan kerülhetek át a Bolt-osztagba.